Sütő András: Költő az erdélyi télben. Farkas Árpád hatvanéves
Költő az erdélyi télben
Farkas Árpád hatvanéves
Költői indulásának idején a szocialista demokráciának becézett diktatúra még mindig bottal kergette “népét” a vízre és homokra tervezett Paradicsomba. 1965-ben pártfőtitkári váltás folytán egyebek közt a politikai retorika is módosult: a román nemzeti büszkeség szólama fortéból fortissimóra váltott.
De ha csak ennyi lett volna!
A kommunista viselet nadrágjába egyszerre két lábbal ugró román nacionalizmus új támadásba lendült régi szándékában, hogy minket, Erdély magyarjait az etnikai beolvasztás roppant kohóiban – az Internacionálé dallamára – homogenizáljon. Kedvenc kifejezése volt ez minden kurzusvezérnek, hogy az asszimiláció, a magyartalanítás szándékát eltitkolják valamiképpen.
Védekeztünk, ahogy tudtunk. S ahogy lehetett. Megannyi nyelvet-lelket váltó karriervadász és szerencsétlen szórványmagyar láttán folyvást konokabbul kerestük a magunk megőrzésének lehetőségeit. Immár közismert odisszea, hogy a Trianont követő nyolc évtizedben mi mindennel próbálkoztunk önvédelmileg és leginkább a szellem fegyvereivel. Irodalmunkkal is tehát, amely nem csupán az egyetemes emberi lelkület csodáinak tükre; évezredes nemzeti küzdelmeink tanulságainak is tárháza. Ha valakire, hát éppen ránk szabott megállapítása Illyés Gyulának, hogy jó nemzeti költészetük rossz sorsú nemzeteknek van.
Az erdélyi magyarság vészkorszakában jelent meg Farkas Árpád első verseskönyve, amelyben túlfűtött álmok ravatalánál kezdett új éneket: nem egyedüliként akkoron, de nemzedéktársai közt a legdrámaibb erővel.
Második és harmadik kötetével Illyés metaforabeli asztagrakójaként emelkedett mind magasabbra. Útkeresés, megtorpanás nélkül – de szigorú-szüntelen önvizsgálatban – sírta-harsogta sorsát, nyugtalan-lázas ifjúságának lebilincselő vallomásait, és panaszolta-kiáltotta vádlón, merész víziókban a nyelvi jogfosztottak, a magyartalanításra ítéltek közösségének kálváriáját.
Nem kell mondanom, hogy ez költészetének csak egyik tematikai vonulata – örökletes osztozás nagy elődeivel a nemzeti gondban. Írástudók számára – Bethlen Gábor óta – Komp-Erdélyben is alapkövetelmény: mindenek előtt megmaradni, fennmaradni, s majd azután űzni csodaszarvast. Ha ugyan nem épp ez az agancsos-mesés tünemény jelentette a magyarok álmában a szép szabadságot.
Farkas Árpád a Székelyföld szülötte. 1944-ben Siménfalván látta meg a háborútól füstös napvilágot, újabb országromlásnak idején. Akkor éneket nemigen, csak sírást hallhatott. Aztán a “felszabadulás” szirénhangjai s a “forradalmi” romantika indulói sem eshettek még gyermeki füle ügyébe.
Az osztályharc élezésének idején jó néhány tehetségünket sodorta vészhelyzetbe a fanatikusan dogmatikus irodalompolitika. Taktikai engedmények közepette dühöngött az a hatvanas években is. Hogy esett, hogy Farkas Árpád első kötetét a tiltás elkerülte? Úgy, hogy versei a talaj menti közérthetőség szintjéről jó magasra szálltak, lőtávolon felül húztak el, miként az óvatos darvak.
Cenzorai, az árgus szeműek, a csontra fogyott, idillikus helyzetrajzok, békeversek kontrollja közben bizonyára belezavarodtak a váratlan gondolati-képi bőség számbavételébe. Politikai hibavadász figyelmük megbicsaklott a tárgyi valóság gazdagságából kibomló érzelmi-pszichikai szenvedély többértelműségén. Szokványt hökkentő jelzők, metaforikus fogalmak szédületes rajzásában nem sikerült elcsípniük a “pártpolitikailag” hamis hangokat; hiába hajszolták a hibás kifejezéseket. Nem tudták, mit kezdjenek az egymásba szikrázó igék értelmével, hogy azt marxista–leninista alapon értelmezhessék.
(…fogyunk-növünk, / fogyunk-növünk, / de vagyunk!…) Ördögadta! Ravaszul siklik e célzatos gondolat! S abbahagyták az eszmei motozást.
A szivárgásban című vers, amelyből e sorokat idéztem: egyik legdrámaibb feljajdulás Farkas Árpád nagy virrasztó víziói között. Évtizedek óta lobog föl Erdély-szerte vészt hírelő s önvédelmi küzdelemre hívó lármafaként, és fájdalom, egyre égetőbben nemzeti közösségünk belső vérzése, fogyatkozása, szórványvilágban való lassú kihalása közben. Nem mítosz ez, sem halálkultusz. Élő lelkiismeret, amelynek parancsát megszegni nem lehet. Végvári létben folyik a jákobi küzdelem a remény és rettenet angyalával, aki éjszaka száll alá rossz csillagzatunkból. Egyszer Isten arcával, máskor a haláléval.
A költő konok. A föld alól is vigaszt remél a magunk megőrzéséhez.
Viháncoló csikókat, nemzedéktársait figyelmezteti, hogy ha erdélyi poéták kicsiny seregeként vad szelek magasából a földre visszatérnek, ne feledjék a szülőföld törvényét: csak lábujjhegyen, halkan! / apáink hulló, drága arcán járunk.
Farkas Árpád sajátos költői világának belső Napja, örökös téli időjárása van. Történelmi fagy, amely őt Babits Jónásaként kergeti zord kalandokba. De fordított előjelű az ő törekvése. Jónás népének megintése, bűnök szigorú feddése végett kapott parancsot az Úrtól, ámbár szörnyen rühellé már a prófétaságot. Futott, bujkált az Úr szeme elől, ütésközeléből, mígnem viharos tengeren, hajótöröttként egy cethal gyomrában találta magát. Másvilági sötétségben. (Azóta mondhatjuk némely politikusról, hogy nemzeti problémáinkat belülről látja, mint Jónás a cethalat.)
Ezzel szemben Farkas Árpád sötétségből a fény felé menekült a politikai következmények elől, mert ugyancsak rühellé a prófétaságot. Ninive-Siménfalva felé vette az útját, s látván látta, milyen a Paradicsom, ahová bottal kergették az embereket. Ígéretek, romantikus álmok, remények tükörcserepei hevertek a senkiföldjévé lett parcellákon. Panaszáradatban vándorolt az író poéta, mígnem ott találta magát a fehér fogú Erdélyi Nagy Télben, a Cet-fagy gyomrában. Hogy lelkét erősítse: meleg dalocskákkal próbálta magát a hidegből kidudorászni, és hitte, hogy riadt szívekről zúzmarát olvaszt – közösségi szolidaritásban.
Mert sorsa elől, mely övéinek is sorsa volt, nem menekült, hanem annak elébe ment.
Sors és jellem nála nem ütközik. Vallani és vállalni – számára nem vitapont, hanem erkölcsi alapelv. Kövessük őt ez alkalommal költészetének sajátos téli tartományába, meg-megállva nagy versek hallatán. Idő- és fagyálló munkák – négy évtized távlatából is.
Régente, mikor Farkas Árpád elkezdett alagutakat vágni a hóban, “farkasordító” hideg ellen is úti éneket küldtem feléje magamban: Piros csizmám nyomát, nagy hegyek harmatát hóval lepi be a tél, hóval lepi be… és hozzágondoltam sok, emlékeimben szállongó sorát, parafrázisba terelvén azokat ilyenformán:
Székely falvak, fölöttünk fagy sarabolgat, bajukat havak lengetik tagadott Isten karácsonyán, és jászoltalan betlehemesek énekelnek Jézus-dalt a titkolt létnek – erdélyi létünknek – meleg zugaiban. Tündérien szép itt a kegyetlen tél, vers végi csattanóval zárulhat a kép, ám döbbenetes ráadásként villan a látvány lényegét jelző metafora: a fájdalom pirosa, titkolt álmok álmodóinak szenvedéseként észrevétlen üt át, mint gézen a vér.
Mitikus látomások közül hadd idézzek itt egy másikat is. Titokzatos múltunk mélyéből szálló jelzős főnév: elő-ázsiai havazás, amely hulló bárányokkal, habfehér paripákkal eltündérkedik – s ugyanúgy a költővel is. Csodás alliterációt hullat hópehelyként, és azt mondatja vele: a havazás nagy körhintái szállnak, szédülnek a szélben a falvak, hát bizony erre Babits Mihály is rábólintana. Aztán fölszikrázik megint egy váratlan gondolat, s figyelmünket a kinti világról a benti felé rántja, lelkünk legmélyére, ahol metaforák titkos átváltozásaként szól az összegzés: szakad, gyűlik odakint a hó, és gyűl a fehérség bűne már bennem.
Káprázatos ez! A kisebbségi fagyból így üzen költészeti világtájak felé, egyetemes esztétikai érték szintjén a didergő lélek.
Rengeteg ilyen példa fölött ámulhat az olvasó Farkas Árpád versvilágában barangolva. Remeklések kapják el sorra figyelmünket, mint ez is például: hótömte szájjal szól, aki beszél / s nagy havak gyomrában az értelem / békésen elüldögél.
Elmélázott hajdan a másnapos cenzor. Ha békés az értelem, csakis boldog lehet a sokoldalúan fejlett szocializmusban. Pillanatnyi figyelmetlensége folytán a vers címéből – Alagutak a hóban – tárgyesetbe szökken a főnév, lázítón kiáltva: Alagutakat a hóban! Milljomnyi, egymást kereső, magyart magyarhoz vezető utat kiált önvédelmi küzdelem végett – a fagy zenélő bandái ellen.
Hogy szándék, álom és didergő elme kiszabadítsa magát végre a fehér fogú erdélyi tél gyomrából.
Mag hó alatt. Ady máig izzó nagy versével rokon a Farkas Árpádé. Megnémítva és behavazva, géniuszának föltámadások örök Rendjét hiszi-jövendöli Ady Endre, s az ő távoli sugárzásában serkenti cselekvésre kisebbségi jogfosztottságba gyalázott népét az erdélyi költő. S míg eszméltető igéit veti a “hallgatni tanuló” sorstársak felé: Dózsa György dédunokájaként is talál követendő példát s hozzá fegyvert az idők mélyéből. Kaszák és kések éle hóval mennyboltig bebugyolálva. Ezt csak úgy mellesleg mondja, hiszen érti, aki érti, s tudja teendőjét, midőn a legfőbb hadúr: az Idő szólít jobbágyi rohamra.
Erről jut eszembe ugyancsak a Cet-fagy gyomrából kifelé dúdolt dallamok egyike: Élni a hó alatt is lehet jó, / de csattogó szélben érdemesebb. Ars poeticának is alkalmas két sor. De Körösi Csoma Sándor ürügyén is önvallomásba lobban a tűnődés: Fanyar fickó voltam én örökké, / csontig fútt szél / rongyolta minden álmom.
Metaforával, tárgyiasan is vallja költőnk, hogy virrasztó természet. Ez így közhely, poétákról szólva. Sajátos állapotként a végvári létben, valós veszélyek közt észleljük drámaiságát. Hisz rég nem mítosz az, de lelkiismeret. Ha elaludnék, kutyáit küldené ránk a fagy. A virrasztó pedig így nő fel a halálig. Ezért mondható Farkasról: nincsenek ilyen-olyan váltásai, szellemi áramlatokhoz igazodó kísérletei. Amit költői szándékban magára szabott, vágyai szerint vállalt: ahhoz a végrendeletét is mellékelhetné, mint hajdani várvédőink cselekedték.
De figyeljük meg őt újból az Erdélyi Nagy Télben. Indulásának idején máig érvényesen vallott kemény emberi tartásáról is: Derék egy hóember lennék… mindenkit megsüvegelnék / De talpalávalót nem húznék mégse e farsangi bálnak!
És nem húzott! Sem ifjan, sem az emberélet útjának felén, majd azután sem, hogy hollóhaját tajtékzó fehérben látja és látjuk hajdani mágusok tovatűntével.
Így látja erdélyi népét is: vállán zúzmara, haja csupa dér a már vége felé tartó háromnegyed évszázados tél szakában. Így idézi meg Fejéregyházán Petőfit, hószagú csöndben lüktető szív-arcát, hogy elmondhassa neki: idefent álmok morzsamaradékán élnek még szavai, s még dúl a mélyben az a háború. Dúl odalent, és magyar lelkekben lobot vet idefönt, ahol többségi önkény tagadja szabadságharcunk igazát. Látod, Sándor… – szól panaszosan másfél évszázad múltán is a hű költőtanítvány – Még mindig vergődünk némán. De többet is mond ennél. Babits-látta hamis koszorúk ellen is szólva híreli, hogy tudjuk, mit akarunk. Tudjuk – épp azáltal, hogy kimondjuk: mitől szenvedünk.
Ez a gondolat oda vezet engem, hogy elmondjam: Farkas Árpád költészetének sorsproblémás vonulata Dsida Jenő Psalmus Hungaricusának párjaként értékelhető. Szenvedélyével, tündökletes esztétikai gazdagságával annak méltó folytatása. Ikerszellemek ők, testvérlelkek a személyes sorsukká lett nemzetféltésben éppúgy, mint a férfias hűség fortissimóiban – fuvintásnyi retorika s egyetlen félhangnyi kisiklás nélkül.
Pályafutásának szemtanújaként csodának tartom, hogy a költői igazmondást is fojtogató, szájkosaras évtizedekben ez a bátor, megalkuvástalan életmű megszületett. No persze, így hárít el minden morális elismerést: mint ki az éjben sírok közt fütyörészget; …énekeltem csak félelemből a rettenet ellen.
Hát jól van. Egy másik vakmerő szellem, Nagy Gáspár sorait parafrazeálom válaszként: nem volt ő bátor, csak nem volt mersze gyávának lenni. Jó szokásával Isten tartsa meg nekünk.
