Erdélyi asszonyok (versek), Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2002.
Erdélyi asszonyok
versek
(1980–2000)
Kora tavasz
Ajtók és ablakok
Erdei ház
A bunker
A tekintet (1)
Epilógus a ló frösztéshez
A tekintet (2)
Pengeélen
Szárnyas kövek
Egy diólevél
Hársfalevél
Kőgörgető
Hol az eső összeér a havazással
Anyja elhullott hajára
Egyszer majd arcom is elkészül
A hét törpe
Ha sírokon hajt ki a remény
Ének
Gyermekének
Esti lázak
Tajték
Integető
Fekete karácsony
Gyertyák Erdélyben
Az örök hó határa
Nyitott égbolt
Jómadárdal
A csatorna
Üdvözlet
Vadkapor
Véres havak
Vándor
Egyszerű
Erdélyi asszonyok
BÉKESSÉGET
Békességet az ingen innen,
s szabadjon kissé bennebb hinnem –:
bordák közé!, hol szívkopoltyúk
tátognak, miként kóborolt tyúk
vágott nyaka a kés utáni
levegőért esd délutáni
sanda, méla mészárláskor,
s hogy máskor jön el az a más kor,
midőn én szelíd szeppentségem,
riadalomban földön-égen,
félőn hívén, hogy –: alvó bomba,
fölcsavarodik toronygombra,
konzervdobozra, málló rönkre,
oltván “kanócát” mindörökre –;
s hiába jönne még oly téboly,
melyben az éltünk mélán szétfoly-
ik! – dadogván, szemmel verve
sem épül meg az ember verme,
s unokáim egy másik nyelvben
nem ismerik a semleges nem
nemét, csak igenét, tanát...
E békességes robbanást
szabadjon kissé bennebb hinnem
rólam lemálló minden ingen –
(1986)
KORA TAVASZ
Ugye lehökken majd a hó a hegyekről, s a lét
fehérbe göngyölt, szuszogó romjai kiderülnek;
lecsusszan majd a hó a tájról, s kitakartan
lüktet egy falevélre rozsdállt, idefeledt
őszi álom, s a hó alatt alvó szemét kupacai –
lib-lob – ugye, majd tovatűnnek? S ha hámlani
kezd ez a téli világ, kitekerődzve a fagy
patyolat gézeiből, majd csak kibuggyan igazi
arca, ha lassú földkérgi fagyokat ütnek át
konok mag-kobakok; s hogyha leszottyan az
ágról a hóprém, dús nehezék, rügy-fejét
emeli, föl!, föl!, a fagyönggyel terhes ág is?
Míg a napra kicsordul a föld zöld vére: a fű
s a vetés, ugye nem lepi el aláhabzó hólé
a földjeinket? Mert szigorú télre vad tavaszok,
nyarak s zord őszök jöhetnek,
de férfierők is fűtik e földet, hőtől-
hótól vacogó évszakait,
s kiengedi markából a fagy
iderekedt énekes maradarai torkát, ugye?
(1987)
AJTÓK ÉS ABLAKOK
Amerről jöttem, ajtók,
villámló ablakok,
tág fényt zuhogtatok rám,
szárnyat ti adtatok;
pedig házatok sem volt,
ó, légbeépített,
elszánt röptökre nyíló,
ajtók, ablakszemek,
angyalszárnysurrogás
vonzott s vont négy falat,
s nem bújtam soha át
a küszöbök alatt,
s vakogtam bár sötétben,
ti fényeskedtetek
mutatni rést az éjben,
ablaknyi kék eget.
Tört szárnnyal készülődöm,
most, míg még lehet –,
csak lengedezzetek!,
csak lengedezzetek!
(1988)
ERDEI HÁZ
Ablaka levélrésnyire ég,
páfrány a zsalugátere,
nagy madár szárnya a tető,
megunja, s elröpül vele;
dörömbölnek a padlaton
alulról holtak, hűlt szerelmek,
minek mindég bolyonganunk:
nyughassanak, kik elpihentek,
áfonya s ménta lengje be
emlékek foszló illatát,
s szürcsölgessünk az elmúltakkal
aranylón illanó teát.
Nincs-ház ez, persze. Álmodom.
Szelek pörgetnek, évek,
de ha nem lesz majd otthonom,
s szállást keresek az ének,
jó lesz majd benne laknom.
(1987)
A BUNKER
Vissza-visszaleng a nyugati égre májusi alkonyokon
egy májfolt alakú, véraláfutás-szín kicsi felleg,
elvarasult fénnyel a kertet, gyermekkor végmenedékét
trágáran besüti –: csattog a csalán gyökere, csigahéj
reccsen, párzó temetőbogarak, százlábú férgek
menekednek, kunkorodnak a kettészelt giliszták,
mert ássa, ássa, két kölyök ássa a bunkert –
ötévesek! – s már ragacsos, csupasz kézzel nyúl-
kál bőrük alá a halál,
mert messzi, születés előtti, perzselt emberhús
marja orrlikaik, és géppuskák, ágyúk, tankok
dübörögnek szembe az esővert mozivászon
riadalmán át –, angolok jönnek a rádióból,
angolkóros kölykek s angolkóros nagyapák –,
okád a távolból sikolyt és jajt, miazmás füstöt
Hirosima torka, s csecsemőillatú béke hiába leng
a hazai romokon, félelem tarajlik, fröccsen
a roncsolt levegőben, s nincs bár egy árva
savanykás cukorka, paplan alá édesgetni őket –;
ássa hát, ássa két konok gyermek a gödröt
a kertszögeletben: lészen majd hatalmas,
sok termű bunker, illatos füvekkel, páfránnyal bélelt,
anyuka, apuka, nagymama, nagypapa idemenekszik,
s az utca zsivajgó népe is majdan, ha
bombázók húznak fölöttük, s géppuskakartács
lyuggatja a bodza s ribizli leveleit,
és zsírosbödönök, kamra-befőttek, száraz kenyerek,
csiprok és vödrök vakondok-honunkat bebútorozzák;
ássuk hát ásóval, körömmel vájjuk a gödröt,
ha kell, a földgömb tulsó feléig: vész-
kijáratot gyorsan a narancsligetes nyárba – hiába!
HIÁBA! mert csorbulhat ásó, köröm szakadhat;
öklömnyi kövek, karnyi gyökerek löködik vissza
a menekvés-vágyat –: eleven testet
nem fogad magába föld, undorral, kilöki,
s mert az erőtlen is hívja a sorsát, s a gyönge
élet is élni akar, májusi virágörvényben,
cserebogarak fürkész-
helikopterei alatt,
íme: FELNÖVEKEDTÜNK!
s lábszárközépig ér csak a sánc-menedék!
Élünk hát színén a földnek, kitakart pőrén,
s minden vagyonunk, kincsünk, fegyverünk
ez az egyetlen emberöltőre szabatott élet, s mentül
jobban ropog a fegyver idegeinkben, éljük a Májust,
még ha véraláfutás-szín kicsi felhők lengnek is
fönt a nyugati égen, midőn naponta Napunk leszentül.
(1983)
A TEKINTET(1.)
Páll Lajos Nagyapám című képe alá
Negyedszázada néz egy szempár,
falamról fürkészőn figyel,
fehérre hántja napjaim le
tekintete pengéivel.
Tettem-vettem, végzém a dolgom
hold-karéj szemöldje alatt,
gyermekkel nemzém bé a házat,
míg ő a bőrömre tapadt.
Ki tudja, melyik ősöm les rám
Vallatóan a köd mögül
figyelvén, hogy az ük majd elkár-
hozik, vagy éppen idvezül.
Házat is rakott: ha a négy fal
köröttem megduvad, lazul,
otthonom az a paraszttemplom
légyen, s benne magam az Úr.
Csodafiú-szarvasagancsból
kerít fészket a körtefa,
csontig-szélrágta ágai közt
vagyok a Tekintet fia,
ki szűkült szemmel továbbnézi
utód-megszállta otthonát,
házat, hazát belakna véle,
s ha nem bírja –: e kis szobát.
(1985)
EPILÓGUS A LÓFÜRÖSZTÉSHEZ
Tompa Lászlónak
... És miután ama derék székely legények
szikrázó csillagporfényűvé,
holdfényben csillámló szőrűekké
csutakolták szilaj lovaikat,
rögtön beléjük költöztek
a pusztulás pici golyóbisférgei,
bombarepesznyüvei,
és szétvetett lábú állatok
lilára puffadt tetemei
úsztak alá a vizeken,
beleikből keselyűk
vontak kondenzcsíkot az égre,
lerágott koponyáikat kóborkutyák
görgették hősi halottak
friss sírhantjai közt,
és traktorekék majszolgatták
a parton rekedt csitkók,
a gyönyörű, szomorúfűzsörényű csitkók
bokáit, húsukból bő lakomát csaptak
a félig fölkopott állú túlélők, hollók;
alapos, bizony kiméletlen munkát végeztek
a derék utódok,
az évek elvadult drótkeféi
áttetsző-derengő fényűvé
dörzsölték-fürösztötték paripáink,
már csak Szent Mihály lova poroszkál lehajtott fővel,
már csak az ő csontváza foszforeszkál
zörögve a csillagtalan éjszakában,
s Áron még szorítja, de Imre,
Imre ő egyre jobban elhagyja magát.
(1987)
A TEKINTET (2.)
Mióta élek, néz egy szempár,
bazedovos-nagy!; jéghideg
tűinek sikló sikkanása
időnként csontom sérti meg.
Kocsonyás burájából fürgén
érkeznek sunyi, kis szikék –:
hátha egy bennem búvó dallam
idegét megérintenék...
... S burája föd: egy miccenést se!
Rángok alatta úgy ahogy
csőre töltött reflektorfényben
hómezőn a nyúl tapog.
Nyüszitenék is: hagyja abba!
Félnem jobban már nem lehet!
Ha tovább fojtják, fölrobbannak
torkomban az énekek.
Félek bizony, s nem mentem irhám
gyáván – mit keggyel titkon áhít.
Szívem szabad! – csupán a bőröm-
re csukhatja rá szempilláit.
(1987)
PENGEÉLEN
Amíg éltem, élen éltem;
nem sereg-, nem nyáj–: pengeélen!;
Véres szárnytollat hullajtnak rám
mennyből – elkurvult angyalok.
Onnan, föntről kellett volna
számot tartani oly malomra,
melynek garatja ha lisztet jár,
búzát őröl, nem életet.
(Már mi búza a Királykőn termett!
Úgy felizzítá rest Bukarestet,
kemencévé fűtötte Erdélyt,
belőlünk sütni kenyeret.)
Angyalként persze, jobb lett volna,
de hol a balkáni gerle tolla
is angyalszárnyként pernyéllik mennybe,
ott élek én – s a penge él.
(1999)
SZÁRNYAS KÖVEK
Ferenczes Istvánnak
Surrognak vélünk kerekek által a Hargitán,
porzik sastollú madarak fészke,
pernyél lika tolla, de száguldnunk
űzve és híva, hajrázva kell,
mert röptünk rokoni beteg- és halottas
ágyat balzsamzón beporoz, s csak távolból hallani,
amint csecsemősírás dörömböl
mellén a dombverte tájnak –: fialnak
rovarírtószerekkel behintett fészkekben a nyulak,
s míg rávarasul a hajnal az útmenti boróka -,
berkenye-, mogyoróágra, nő, növekszik
szárnya az útszéli köveknek,
tuskókon repdes néhány szál tollú –: gomba,
kerekednének föl vélünk mindenek
túlmitizált csöndből: ábeli rengetegből,
hol tágívű kaszasuhintással vágott
rendet nemrég az orkán, torkában
kékre vált, őrült pacsirtákkal;
kopár egy fennség e fennsík, látod,
sziszegő szavú, szeppent, indián-képű pilótám,
kapcsolj, hát át a rettenetesbe,
mert föl kell szállnunk, fölemelkednünk,
ábeli füstként, ha kell, a legmagasabbra,
ahonnan, lám, mily szívzuhogtató örvény
lesni-látni az alattunk lebegő,
ritkuló otthoni tájat
kövek közt alvó érceivel,
tócsákban tocsogó jércéivel,
tűlevelek őszült szempillái közt,
amint kotlóajnyi falvakat, városokat
besüt rézsút a nap,
kerengeni csak gyermekzsivaj és káromkodás,
öröm és átok tömör légpárnáin,
itt, idefönt,
itt lészen majd hazánk, barátom,
léleklengető világhuzatban,
szederré, kökénnyé, áfonyává
szikrázzék pupillánk,
táguljon égbolttá tekintenünk,
szentjánosbogár-szemaforaival
e földet csillagzón belátjuk,
meglakjuk levegőjét
őszülő szerelemmel,
s ha mennyei fészket nem rakunk is,
röptetnek felénk hívó üzenetet
fölrebbenő útmenti szárnyas kövek:
pacsirták helyett: verebek.
(1983)
EGY DIÓLEVÉL
Csoóri Sándornak
Csupán egy árva diólevelet küldhetek néked
a kifosztott széllel; termett az ablakom alatt.
Sárgul, de őrzi még kesernyés-édes illatát
a nyárnak, fölitta sorsunk,
s a világot-látni kitett csecsemők
ablakmaszatos integetését.
Könnycseppet ne keress rajta, forgasd:
fölhólyagzott kissé az aszályos nyárban,
míg jártak alája kósza, tátongó jászol elől
elkötött kis paripák torst legelészni,
s nyaldosni nyitott ablakomon át
lázgyöngyös halántékomat.
Hegy- és vízrajzát nézzed: ugye gyűrött
képét mutatja ez a mi kancás, patkóvas-szívünk,
s a híres hegykaréj ívét se keresd:
ablakom alatt éjente állongó férfi
bakancsvasa csak.
Vadul daloljuk átal néha az éjt,
zsoltárt dúdolok én; jő tőle sírós, magányos
szerenád, rádobnám kabátom: ne fázzék!; ellik-e
fiút, mondd, ily hím-szerelem?
Csupán egy árva diólevelet küldhetek néked,
írva vagyon rá sok s más. Morzsolván olvasd.
Tengerre vágyott; s óceán mossa már partjaidat.
(1989. november)
HÁRSFALEVÉL
Vízcsepp egy hársfalevélen –:
Mily fiatal: száz éve borzongóan épülő
gyöngyszem: mélyéből vibrálón, akárha szőlő
esőpaskolta bőrén, hajdani nyarak
örök napja s estcsillaga átsüt,
remegnek benne homályló eredei allék
behajló ágai, felső-országi s erdélyi szekerek
ballagnak, hegyek, folyók, falvak, utak:
lüktető halántékerek vagy hűséget
játszó asszonyok szétzilált hajszálai,
s elnyúltan, hosszan integető búcsúénekek –:
kiragyog, mind mi tovatűnt
egy hársfalevélen remegő cseppből:
vagy gyöngy már? Félőrült gyémánt-
gömbbé verte a pofozó idő?
Izzik szikrázó mélyén
egy éjbarna szempár,
s néz, csak néz titeket.
(1982)
KŐGÖRGETŐ
Fönt, odafönt, a szilikát fényben,
ha elhalnak a mélyből fölszálló gunykacajok,
s a Szent Fölöslegesre ámuló tekintetek is
bőréről lerongyolódnak,
Istenek dühétől elhagyottan
magára marad a Kővel a férfi.
Már csak a verejték lúgja,
csak a tenyéren, vállon serkedző vér,
csak a végkimerítő fájdalom kései
húsban, zsigerekben,
csak az alélat –
De oldalvást pillant még egyszer a legendák hőse,
s lám: körben az évezredek meredélyein
megannyi költő: Kőgörgető!
emeli dühét, kacaját, szitkát,
sorsosok sorsát a Napba –
Karernyedés csak – s omlik a szikla!
Térdroggyanás csak – s alátemet!
Tovább hát, tovább! A megszakadásig!
Még ha tűnne is alantról:
lassúdan lengnek a költők,
kőléggömbökre fogódzván
szállnak a mennybe –
(1989)
HOL AZ ESŐ ÖSSZEÉR A HAVAZÁSSAL
E monoton esőben esdekelve,
hány ezer éve csörtetek nyomotokban?
Telebeszéltem már a földet riadozó
állatokkal, hogy ti ne féljetek,
didergő erdőkkel, hogy megmelegedjetek,
s a fogalmak felhagyott tisztásaim,
mögöttünk messze,
már hiába harsan fel zölden a fű –;
Ó, hány ezer éve csörtetünk e monoton zokogásban,
az éj szemöldje alatt?
Félrehajtogatjátok, lám, magatok előtt
az eső szálait,
visszacsap arcomba élük, hidegük.
Miféle menetelés ez,
miféle mágja,
hogy nem vághatok magamnak új csapást,
mielőtt elérnők azt a kort,
hol az eső összeér a havazással,
s tejfehér ködökben úsznak el
álmodott kontinenseim,
s fehérré havazva be őket
én is örökre
elalszom –
(1979)
ANYJA ELHULLOTT HAJÁRA
Gyógyítani szánt sanda sugarak
lebombázták fejedről a hajat,
letarolták tömör ékedet,
gyermekkori menedékemet,
titkokkal teli erdőt,
szálanként foghatót,
félszektől óvó sátram,
bújt-bajt elbújtatót,
rejtőztem fürtjeidbe,
menekedtem én,
ha mennydörgött az ég
rútabbik felén.........
.........................
Ne sírj anyám, sirassák hű, konok
fésük, szeszek és drága samponok,
ne sírj anyám, ne sirassad hajad,
a legszebb asszony úgyis te maradsz:
hazai rét selyméből, éltedért susog,
fejékül néked glóriát fonok.
(1998)
EGYSZER MAJD ARCOM IS ELKÉSZÜL
Halálos ágyán tíz szikrázó ujjal anyám
még lefejtette arcát –: viseld egészséggel, fiam!
Széthordanák úgyis férgek a föld alatt,
fölzabálnák csigák és pondrók,
pedig kislánykorom szalad véle, kötényéből
magot szórva a libattopos udvaron,
keringnek benne az első bálok,
pelenkamosások, jaj, de megnévült ez az arc is, fiam.
Szinte nem is az enyém, oly messzire költözött,
idegen mosolyok ringják körbe, fekete-
kendős, kalapos bólogatók,
vigyetek innen már haza engem, fiam,
eleget ültünk nyakukon,
lám, telistele az utak emberekkel,
egymás sarkába hágva
hová türemlenek oly eszeveszetten,
tegyék majd keresztbe koporsómat,
csak az anyák koporsóin átlépve
tülekedhessenek ki e világból!
És jőjjetek el a temetésemre, fiam,
ne a végtisztesség végett, csakhogy együtt
legyetek végre mind,
kik ma még falak mentén lopakodtok,
lesütött szemmel kerülvén egymás tekintetét:
szikrázó szemmel álljatok körbe néha egy gödröt,
hátha megvillan odafönt az ég.
Simítsd csak arcod vissza, jóanyám
csupa vérző hús, szikrázó csont mögötte az idő.
A te gyönyörű orcád régóta rásimult a tájra,
két szemedből szivárog a Nyikó, a Küküllő
homlokod mögött a Hargita
gyorstarlásos, málnavészes boltja.
Kislányos, vénült arcvonásaiddal
mit kezdhetnénk, anyám?
Maholnap hadba kell szállnom,
az első ellen összecsuklana
a nevetéstől, fölemelvén sisakrostélyomat:
vállamra borulna, úgy röhögne,
hogy micsoda szelíd kislányokkal
küldték megküzdeni a villámos ég alatt.
Elsírná aztán: neki anyja, húga,
gyermeke van, minek közibénk vérzivatar?
Billeg ujjaid közt a húsjegy, kenyérjegy,
búcsúzól, anyám.
Arcod a vizeké, füveké, köveké,
magukra ők öltik lassúdan.
Anyaöl-szőtte villámaidból
elkészül egyszer majd az én arcom is:
szikár lesz, fanyar és kemény,
akár e költemény.
(1988)
A HÉT TÖRPE
Egymásra rakva
virágok, kések;
megyek az ősznek,
megyek a télnek.
Félholtra álmodott,
őrizett jonhom
késeknek érzem
virágnak mondom.
Semmiből építnem,
mértékkel hinnem –
hét törpe éber
az idegeimben.
Ácsolják mosolyom,
düheim pányván,
szikrázik szívemben
hét pici csákány.
Sebaj, ha kitetszik:
göcög az ének,
foga fehérje
Hófehérkének...
Kimarjult szemmel
ne kéne látnom
kincsekkel való
elároklásom!
Dolgos tüdőmet
többel, jobbal,
szálló madarat
sippal, dobbal,
késeket virágok,
virágot a kések...
Megyek az ősznek,
megyek a télnek.
(1980)
HA SÍROKON HAJT KI A REMÉNY
Állok a Temetődombon: utolsó nagyszülőm a halott.
Körül a kicsiny sereg: negyven házat is alig
számláló falucska minden dobogó lelke
s esőmart tekintete ünnepi gúnyában seregel,
mert társuk a százados gondban közéjük megjött:
burrogó koporsós masinán
a 88 évet megélt Erzsi néni van itt,
kinek tízévi távolléte alatt elméjének s házának
udvarát hiába nőtte be lassan a mész és a fű,
csöppnyi Nyikó-menti falujába végül is megtért,
Székelyszentmiklós vénült, ráncossá rándult szívébe,
honnan a századvég háromszor annyi gyermeket
küldött a világba, mennyi most lakja,
sodorván meszire őket, hogy élők is haza
alig találnak, nemhogy a holtak;
várja hát őt is kulcsolt ujjak közt billegő virág képében
kegyelet, mert felébredt a közös emlékek háza,
régi kalákás nyarakból, csattogó szérűkből, sziszegő
kulákévekből s önfeledt majálisokból csap föl
az együvétartozás pislogó melege-fénye; s lám:
a falu összes férfija: mind a tizenkét
ötven és hetven közötti ember (újmódi Kőmíves
Kelemen?)
ássa özvegy Farkas Jánosné, született
Kibédi Erzsébet sírját inatszakajtón,
akárha mindük a magáét ásná,
s mintha csak hinnék:
szétporló testünktől köttetik örökkévalóvá majdan
az együvétartozás földje.
Állok a Temetődombon, turkál hosszú ujjaival
hajamban a szél, firtatván ő is: mi mászkálhat
a negyvenesztendős ember fejében, midőn utolsó
nagyszülőjét is temetvén újabb szakadéktátongató
férfikorba ér;
hátsógondolat-fürkésző, s hangtalan szívbéli
hangokat is lehallgató
mikrofongallyat hajlít ajkam elé:
miként cselekedett kegyelmed az elmúlt négy
évtized ezüst zivatarai alatt, miként bújkált
Szent Mihály lova elől, hogy ily épp bőrrel megúszta,
holott dicső elődei már huszonhat évesen,
már harminckét
esztendősen magukra húzták az életmű
márványtömbjeit;
volt-e értelme, s mi lett volt légyen értelme annak,
hogy a gondviselés kegyelmesebb markából
kiszökvén
fehér papírlapok villámaival világíotta be éjszakáit,
s újkori sámándalokat dúdolva dúlta fel az elsüllyedt
temetőket,
lézertekintettel könyörögvén ki ősei csontját a földből,
mely, lám, továbbra is inog és remeg,
szivacsként issza be az élők seregeit;
haszna mi volt a márciusi, júliusi dalnak,
ha nyárra amúgy is ősz jött,
s télre májusi hózivatar,
hát az esengés, kegyelme iránt a Hónak,
és dérütött, hótömte létben a társkövetelő
példabeszéd,
ha negyven felé már lassúan elhagynak az élők,
a társak;
rendre a villó bokájú lányok,
s illó barátok bújnak a földbe vagy távoli ködbe...
s a csörte, a vágta, bitang barmok bőrén ostornak
csattogása,
dalba szelídülés, gögőlődés versbe –, jó mire volt?
Állok a Temetődombon, pici levélfülekkel
fülelő gallyaknak mondom, szólok a szélbe:
faggatódzó kérdések, ne bántsatok! –:
költő nem voltam én; én csupán féltem.
Leféltem szépen e negyven esztendőt,
s mert ráncos bőrű, bőgő, és didergő csecsemőnek
szültek engemet is,
hát betakartak bolyos altatódallal,
s már riadoztam: ne múlna fölülem a melengető ének;
raktam csúszából pajtát, homokból várat;
össze ne duvadna! – lélegzetvisszafojtva dúdoltam
varázsigéket; szerelmes voltam egy vékonyka csontú,
pici leányba: “Zsuzsanna, te is megszeress!” –
dönögve remegtem érte;
másztam a hágót, a Nagyszorosét, melynek tetején,
fönn a Temetődombon izzott a Nap,
és rántott vissza a sár,
és magába szívott a hó!
-hórukkos, káromló-esdeklő szókkal,
vacogón kúsztam a fényre;
és éjszakák jöttek, szobáim elerdősödtek
ágroppanások, vadmorranások lakták bútoraim,
s a hörgő vízcsapokból is dzsungeli fenevadok bőgtek;
és féltem a loppal lebbenő lepkét,
az esték vállamra zúduló testét,
s vontam magam elé papirost: mécsest!;
s a világ kitágult, kiöblösödött előttem a föld s az ég,
Erdély szívéből meszi tengerekig és bolygókig
láttam,
s hogy nem kél föl többé a Nap: riadoztam érte;
s fénylett kincsekkel bévülről rakottan a bőröm,
bronzlott!, s ha ellenem vonuló kések pengtek,
élük, hogy kicsorbul, már őket is féltem;
remegtem a rétet: míg alszik, elhagyja a harmat,
a tölgyet: álmában kidöndül;
nem vennék észre nélkülem a dolgok,
ha vélük csodák történnének?;
féltettem e lélekkel csordultig meglakott tájat:
ha titka van, álmában ne beszéljen!
mert elindul egyszer egy fűszál, elviszi
anyám egyetlen mosolyát, minthogy hullámzó
mezők, tarajló szántók áradatával úsztak el
nagyszüleim,
s már csak sírok a bóják –,
s hogy hantokon nyüzsgő, ecetes hangyák
nyelvemet némává nehogy bezsibongják,
gyásztalan piros torokkal,
fölsebzett szájjal dúdoltam darabos, szederjes szókat,
zöld lombú igéket, kalapáló szívvel,
mint ki az éjben sírok közt fütyörészget;
de költő nem voltam, költő én nem;
énekeltem csak félelemből a rettenet ellen,
tizenkét sírásó ember verejtékhitével,
az együvétartozás ribanc reményével
állva meg itt a Temetődombon,
zúgva szembe a széllel:
félni kell bátran! S élni. Élni.
(1984)
ÉNEK
Élni kell, ugye, gyönyörűm!
Kötélen repked az ing.
Ropog a levegő köröttük:
Nőnek a gyermekeink.
Ők írják dalunk is maholnap;
Megfagy az ing odakint.
Karjával integet ő –
Voltam ki voltam,
Szószaporító korban
Írógép-billegető.
Élni kell, ugye, gyönyörűm,
Szigorú télben az ing.
Ropog a levegő köröttünk:
Nőnek a gyermekeink.
(1984)
GYERMEKÉNEK
A hó, a hó, a hó, a hó!,
sürgönydrótokon elhaló,
szikrázik tűhegy-ágakon
az öröm és a fájdalom,
akárha minden pille dolga
békesség ringatása volna,
már szállingózik ében éjben
Szeretet lábnyoma fehéren;
hívtuk bizony, s hittünk neki:
szívünk kicsit megrengeti,
ha aláhull az égi pályán,
s nem maradunk hótlan-árván,
mert az égben dáridó van,
s minden pehelyben rádió van,
sugározza a híreket:
--------------
(a betyár kölykök mindenit,
ismét szétbombázták hógolyóikkal
antennánkat!)
1989. december 21
ESTI LÁZAK
És eljönnek érted az estéli lázak,
bőrödön jégcsap-tűk zenélnek,
Chagall muzsikja az erkélyen
muzsikálgat,
mindnek, mi lábnyoma marad
az estben: ének, csak ének.
Ének a hómezők felett,
hol farkascsorda vágtat,
s nyúlnyomnak, őznyomnak
hamva sincs sehol,
bekerítik a magányos
vadkörtefákat,
s szőrcsomójuk a kérgeken
továbbdalol;
farkas-szőr-húr a vadfák kérgén,
erdőkaréjokig a szélben tovazeng,
remegve béget, hallván, a bárány,
a könyvbölcsőben, itt bent.
S már hangok, színek pünkösdi rózsák
foltjai künt a havon,
ti hószaharában fuldokló
bazsarózsáim, hallgatagon
se féljetek, lám, a csorda,
a vad, már messzire jár,
vizeletét issza szemem sarkából
a szomjú halál.
Eljönnek érted az estéli lázak,
vérrózsák áznak a havon.
Chagall-zengette karácsonyi zenékkel
ívódsz a fénybe fiatalon.
1989. december 22
E fenyőt fejszék hajszolták a hegyre
szuszogva kaptatott föl, föl a dombra,
míg harsogtak mögötte balták éveken át.
Csúcsra ért csaknem; a fehérség,
mit ágain látsz, nem hóprém –:
tajték az, tarajló hab!
1989. december 22
A tea gőzén át
ideködlenek
a távoli hegyek
hónaljából a drága emberek,
s a hegyeken túli tengerek
mögött megannyi kedves arc
lükteti szívdobbanásai szelíd
morzejeleit:
nem vagy magad, ne félj,
testvér-gond összeköt,
míg fölszakad a köd.
1989. december 22
FEKETE KARÁCSONY
Hó ha hullana, lefutna orcájáról e földnek,
annyira hevültek ma körül a szívek. Ártatlan
tekintetek szaladnak az égre –: Jézus meg-
született?, valóban megszületett volna Jézus?
Templomaikban papok, törekként zizegő egek
alján költők ámítanának alázatra hajló főt és
szívet –, de már nincs mit, nincs kit.
A tavalyi véres karácsony heve, színe-fehérje
odalett március lefutó vizeivel, felitta
június heve, s itt áll térdig-derékig adventben
egy becsapott nép, üres tenyérrel! –: ha jössz,
színed előtt állok, Uram! S nincs az Úrnak ma
színe, van néki csupán színeváltozása.
Becsapottan, nyomorba zúzódottan még felhányódna
a lélek, de kifosztva legszentebb tartalmaiból,
vagy elalszik léte partjain, vagy felhorgad.
S lám, feltüremlik.
Fölkorbácsolt dühe szilaját csak ez a karácsonyra
szóló áhitat szereli le néhány tétova percre,
midőn az üres tenyér zsibongásával simít végig
szerettei arcán, csaknem bocsánatkérően –:
dolgoztam én, viaskodtam én e szeretetért,
s csupán ennyi maradt belőle – rándul hát
ökölbe az a kéz, s a maradék reménnyel el-
röppen egy lőttlábú angyal.
Hűlt helyén gyermekek maradnak, gyanútlanul
faggatódzó gyermekek –: holnap mit eszünk, Uram?
Fekete karácsony jött ránk, vergődünk
zúzott angyalszárnyain, veséjét, máját
tépjük –: esszük magunkat, fiam!
Sepsiszentgyörgy, 1990. december 24.
GYERTYÁK ERDÉLYBEN
– Mikes Kelemen hazatért nénjének megkésebb válaszlevele Rodostóba
–
Hazulról írok, jó öcsém; többszáz éve csak várom:
fordulna föl a postai főcenzor, s kélne
szavaimnak szárnya. Fűzöm hatalmas
kondérban együvé őket a zubogó idővel,
fölgyújtott évek, vert forradalmak vasfű-,
gyilokfű illata szállong; a Nagy Födő alól
ki-kifut, varas tőle a platten.
Nem írtam néked, jó öcsém, fazekam nem
hagyhattam, de most, hogy újólag leppeg a
Nagy Födő, s nem csak a gőz száll: futnak
alóla a népek inukszakadtan
ezüstös vályúra, fútt-arany, ólba, sur-
rannak, zúdulnak Új Rodostóba, esengek: üsd
fel nékik ama likas sátrat, s a halat, mit
küldtem – századok óta rothad – közöttük
osztd szét.
Kapja meg mindük magányos böjtjét.
Mi pedig maradunk. Glória nékünk
a Kárpátok messzire parázsló félhold-
koronája –: Abrudtól, Zágontól
Ungvárig pirkan az ég alján
körbe a gyertyák lángja.
Gyertya a holtakért, gyertya az élőkért,
oskoláinkért milljomnyi gyertya
sugara süti át széncinke-szívünk, repdes
az égre –: a Marmora tenger partjáig
pisloghat fénye. Gyertyával iskolát?
had helyett? e néma nép mit akarhat?
Nem a szél lengeti, ordashorda lehelete
szegi, ízzít e katlan alatt. Fénylünk
öcsém itt csúnyán, s gyertyaviaszban
járunk lassacskán térdig. Sebaj,
hatalmas nyár van, érik a búza;
viaszérésben még, de érik!
S ezennel soraim zárom. A hóhért megölték –
több hírem nincsen. Szabadul, szilajul,
feslik ifjaink szája,
s volna szavam még nekem is, annyi, de annyi...
Zsuzsannát, pedig, te se kerülgesd,
Zsuzsannát, jó öcsém, meg kell gyakni.
(1990)
AZ ÖRÖK HÓ HATÁRA
“... Mert Farkas Árpádként beszéltem,
Irgalom számomra ne legyen!
Tömöm e verset puskacsőbe
És szétloccsantom a fejem.”
(Vári Fábián László: E földről)
A puskacső, ha tömve verssel, hallgat,
fojthatod virággal, nem sül el;
nem robbantasz virág-vers forradalmat
űzött szíved vad billentyűivel.
A puskacsőt térden ketté kell törni,
s marad markodban fém- és fahusáng,
modern-mód magunk keccsel öldökölni
segít a bősz Balkán-orángután.
Tort ülni, lám csak, végül eljövének
új idők vadjai, s már szilaj gizgazok
úszulnak torkodra – sikolt az ének,
amivel maradsz – s én is maradok
az örök hó határán, itt. Hát: fennebb!
Mint kit Isten jól már nem lakat,
s mint kivel csak Szaharát etettek,
országhatárt falok –: vadhavat
emésztek – messzeséget! Béna angyalok
tudják így magukat mennybe-enni,
fegyvertelen csak fönnebb, merre csúcs ragyog –,
még akkor is, ha nincs odafönt semmi.
(1992)
NYITOTT ÉGBOLT
Eluntam a Balkán mocskát
Európába rángató vonatokat
eluntam határátkelőitek vizeldéiben
bokáig húgyból lábujjhegyre csipeszkedő
s falba verődő kobakokat,
el kis motyóim dúlását, eluntam
bizony, heréim körül bőröm alá
is fölbizsergő, motozó ujjatokat,
Rodin pózában ülök
félszázada a honi klozeton;
rettegjetek, én még maradok.
De indulnak fiaink, átrágják
magukat a parajdi sóhegyeken,
iszonyú szomjasak lesznek,mire
odaérnek,felisznak benneteket!
Eluntam emberkedni félszázadon át,
holnapra MADÁR LESZEK,
hallom, amint perecenként percegve
vékonyul csontom, elmadárlik,
bőröm sincs már, csak szárnyam,
nő, röpít szabad és tömör levegőn.
Tudom, szószegők, lőttök majd rám,
akárha fácánra, pedig veréb volnék
csak, szürke. S pereg majd tollam,
mindenek szárából tinta csepeg.
Tudom, óceán nem leszek már,
de határátmosóvá
eltintatengeredem.
( 1992)
JÓMADÁRDAL
Átszáll valaki fölöttem,
madárember tán, szárnya ring,
most veszítünk valakit el,
s nem lelünk helyébe
új, jómadarat megint.
Fölágaskodom utánanézni:
mérete koponyányi,
ki elkelne még e szűk szorosban,
megnézni: nőtt fülek szárnyán
koponyák mint szállnak el.
Verdessen hát diadal–röpte,
s krumpifészekből is sömör
kobakokként tovaröppenő
nagy-értelem, tömör dac-,
míg csecsemő-ábrándok sírnak
venyige-pokrócok alatt.
A “nagyság” átka eget kér,
Töppedtségünk csak vállingetek:
vállingben büszke férfiak,
kik tudják azt is: a halak
mikor rakják ikráik le...
valahol majd ikráztok-e?
Tudom, a bősz nagy semmiség
sem jegyzi, hogy még vagyunk,
mint hogy nem törődik azzal sem:
koponyánk – tulajdonunk.
Holtakból lepkédzik még annyi
kis nyüvenc; s épkézláb lét alig liheg..
Lenne-e rés átkelni itt
Erdélyiből Mindenséginek?
Ha nem, hát nem – De az sem
Mindegy, mint esznek
köröm közül. Gondoltam,
hogyha lázadunk még
legalább lányom idvezül
építésztanoncként - Kolozsvárott,
hol gyertyát gyújt épp a holtakért;
s mert építeni nincs mit itt tovább,
uszuljatok rá, rajta! Vén
kutyák! Vinnyantásaitokat
meghallni ő még itt marad,
csupán szép sörénye
s kobakja ring majd tova el,
város-óljaitok
kihunyó fényjeleivel.
( 1993)
A CSATORNA
N.P.-nek
Indulj és idomulj a csatornán végig kell menned
vékonyulj vastagodj őhozzá méretezd tested
előre ne nézzél amúgy sem pislog a kijárat fénye
vékonyulj szállá is fimomulj ivódj fel békén
úgysem vár senki a csatorna végén.
(1994)
ÜDVÖZLET
Bécsi barátaimnak
A bécsi kapun angyalok röppennek
át vagy kis ringyócskák,
s a Mariahilfelstrassén felzsibog
rongyrázó koldusok hada és vén rimáké,
kik vásálnának, most!, múlandó mát
és torz jövendőt, míg eljönnek meztélláb
taknyos kölykeink
Mária Teréziát nézni a Kapucinusok
alagsorában, Burgot, Mozartot vagy
Goethét bronzban, hósipkásan,
s elnézni, mily otthoniak már
a derék Breughelek. Jő majd nemzetvesztő
bámész csőcselék, zabálni hattyút a
holt Duna-ágon, de áll néhány férfiú
még, századok óta, míg nemzetet
véd s elad: hiába:, mert óv asszony-
ágy és férfi kard ki kard!
S a paloták,vitézpézsmás, prémes képeikkel
a falakon, a hely hová Ferenc Jóska
vizelni járt,magyar urak kísérő tekintetének
bűvöletében, kik tönkre tették amúgy is
torz nemzetünk, pléhlavorra büszkén,
feküdvén alatta – mellette, haptákba
vágván sarkantyúik ez újmódi csürhe előtt,
kik vastag bukszával csak árva,
egymás torkának esvén is csak bécsit rágva,
ivadékaiban is csak ködbeivódó
és mégis büszke ék, szellemfonta gyöngysor
gőgös Bévcs város kőkemény nyakában,
ahol az innen-onnan szakadt lélek
hazát igen, de hitet nem cserélhet,
s hona, ha óhajtja, mégis: ”városállam”.
Magyarok Bécsben? Grönlandon is tán.
De mind egymást maró lúg,
lúdak, ti, Capitoliumotokon
szeretetre éhes gazdag szegénylegények,
küldöm felétek harmóniasóvárgó
erdélyi éhem,
e lőporfüstös század utolsó évtizedében.
(1991)
VADKAPOR
Barátaim, az erdőt elloptátok,
az operet bécsi erdő néktek zengedez-
ne, ha arra dugnátok pénzszimat
orrotok. Itt fönt a Kárpátokban
maradt még egy-két bölény tölgyes,
lakagombával teli északi oldaluk.
De nélkületek nem kell nékem az sem.
Soványodom, akár a szeredrinda, át-
búvon széthordott határelzáró
drótkerítéseken. Fogyok, beléfogyok
a hunyó esti lámpafénybe,
közeli s távoli barátok híján
éldelem éltemet; így, csak így,
köröm közül.
De ha majd nyílni láttok
egy vadkaporvirágot a dicső
Kartnerstrassen, vázába
ne tegyétek. Ejtőernyő az,
földemről való.
Ember menekülhet így csupán
a légi térben onnan, hol
minden összeroppanó,
hol szívet,zúzát,májat vésnek,
s nem sírás, csak vadkapor segélhet
ejtőzni ernyőjével hűvös Európa
forró piacán, hol zene szól legalább,
szabaddá álmodott népek zenéje,
fölszabadító.
Földet itt érek majd, tátogtató-virág-
géppuskásan, margarétás fegyverrel,
s ejtőernyősen, ami: vadvirág.
Ne rettegjetek, csak megszálló leszek,
átmeneti vendég, átszálló alamizsnás
Nyugat nem-léte ellen,
szabad ejtőernyős,
szelíd vadkapor.
( 1991)
VÉRES HAVAK
Havat ettem az éjjel, fuldoklón,
véres havat. Mondtátok, színezi majd
a torkomból feltörő vinnyogásokat;
ez itt a Duna jege, foncsora nincs még,
csak színe a földieperé, s az ott,
ki fej nélkül úszkál, pisztácia.
Nem ilyen ötórai teára hívtál,
kurva madonnám, s tálalni Dél-Európát
nem ily lavórban. Ez itt egy szerb láb,
ott horvát kar, magyar
szemgolyó. Nem ily békére vágytunk
hetvenegy nyarán, midőn Csurgón
harsogattuk fogunk közt a vérpiros
dinnyét annyian, furcsa nevűek,
nem ily Duna-medencét,
rég kidöglött palicsi tóval, eszéki
halászlét sok vérvörös laskával,
ott, hol volt még hely, “hol fölolvashatol”.
Rom már csak a vers és a város : s hullabűz!
Dicső avangardjaim, ím, időtök eljöve!
Nyelv, mint kocsonyábavaló,
kitépve immár. Nem kell rágódni többé
“modern” emberi beszéden!
Géppuskák makogják dalaitokat.
Csak a szegények, legyenek parasztok,
költők, némulni nem tudó színészek,
kik hanyat vágódnak most, tudják,
mily szertartás szerint temettetik őket el.
Lázasan, a legmélyebb alázattal
nyelem a véres havat, torkom fölsebzi
egy-egy csontszilánk, de nem az fojtogat.
Nyugat kellett nekünk, Új-Bizáncban?
Tessék, itt a friss hó, terítve kés-villa-géppisztoly,
villásreggelizzetek e pimaszul áruló-becsapó
tág és szép Európa ege alatt!
Sepsiszentgyörgy, 1992. január 1.
VÁNDOR
Bizony majd egyszer én is elmegyek,
vénen talán, ha szívinfarktus, rák,
a kegyes májcirózis s egyéb nyavalyák
nem jönnek értem – csak e lengeteg,
léptem vigyázó hársfarengeteg.
Mezítláb mennék – óvnak is nagyon:
talpégető az út e századvégen át;
nyűtt bakancsom vállamon átdobom,
megrághatják botom az útszéli kutyák,
a könnyű félszeknek is ott a horgasin,
s árnyékként elkísérnek ellenségeim.
Voltam, ki voltam: végekről való
konok és büszke fajta, aki verebet
s kőszáli sast tenyérből etetett,
aki bátran gázolt a Semmibe,
bár bakancsában dobogott szíve.
A lábbelit, azt persze vinni kell;
bár nem megyünk messzire – csak kikel
belőle s hazaszáll egy seregélycsapat,
míg kapcám szárítom a Hold alatt.
De hitemet s háznépem nem hagyom:
egy bakancs-szegnyi csóré csillagon
tüzet rakok, s felhunyorognak, ím,
fényére az én ivadékaim.
(1997)
EGYSZERŰ
Mert kebledre betegen mentem,
s találtalak még betegebben,
megvirradt lázban égő orcád,
óvlak hát, kicsiny Magyarország.
Mennyi bigottság!, s mennyi átkot
ont abroszodra külkocsmátok,
hol lumpol, rabol, vagy csak szájt tát
csökött néped, kis Magyarország.
A nagy Söntésben sokan állnak,
s tán szíved sorsán muzsikálnak,
de ginre, koncra lesz a zsebrák,
szánlak, ó, kicsiny Magyarország.
S kik éldelnek csak csirkelábon,
azok lesik, fönn merre álom-
kószál a jövő-menő jószág.
Gyötörlek, árva Magyarország.
Ha éhes voltam ennem adtál,
ha fáztam, kínnal betakartál,
de takarómat elloptátok,
s majdnem e kis Magyarországot.
Erdélyi volnék, malomkő van
nyakamban, úszni így tanultam,
s világtengeren vérem átráng
véled, te tutaj-Magyarország.
1992. január 4.
ERDÉLYI ASSZONYOK
Az erdélyi asszonyokban török vér van
s némi tatár. Ha csókolnak, legalább 150 év
behódolást kérnek s vért.
Drága Báthory Annák, Bethlen Katák,
honnan hadban elvesző férfiben ennyi élet,
ha már széltörte napraforgószártól is
megrendül , s keres - ezredvégen –
szívzuhatagos költőket százötven éves
kukoricásokban?
Annák, borissza férfiaké,
Tündérkertünk s kelet minden fűszer-
számával fűtötte konyhátok vérünk;
Zsuzsannák, Katák, Erzsébetek, könnyű
véretek hevíté kandallóit Erdély
rideg kővárainak, tárt szellem-óvó szárnyat
elpárolgó melege fölé.
S ontotta méhetek Kárpát-medencébe a magyart!
De most már elég.
Ezer éves vén vagyok, nevemben némi
Árpád-házi kondezcsíkkal, esengve kérlek,
hagyjatok megpihennem.
Legalább száz esztendőre előre
megtermékenyítettelek benneteket,
szüljetek szorgalmasan,
s neveljétek föl a kis bitangokat!
Ha Nap-korszak jő, hőelszívóakká,
ha jégkorszak, jég hátán is megélhetőekké!
Asszonyaim, erdélyi asszonyok,
Cigány szeretők,örök fél-,negyed-
zsidók, örmények, szászok, románok, magyar
utódokat szülő székely-magyar-asszonyok,
hódoltam eleget, sokasodjatok!
Hüvelylábujjamon lyukas a zokni,
lehúzom, kitérdelt nadrágom levetem,
borítsa mezítelenségemet barna, vörös, szőke
vízesészuhatag hajatok, s legyenek áldottak
lassú, kereső útra induló ujjbegyeitek,
míg ezerévek húrjain játszva
örökkévalóvá zendítik a pillanatot.
Asszonyok, drága, Kárpát-medencét benépesítő
erdélyi asszonyok,
a világ öt égtájáról ideér,
borzongat csókotok –
De ezer év, százötven, sőt már ötvenöt év is sok.
Annyi vész után hódítanék még,
de már csak hódolok –
( 1999)